Megérkezett a csapat. Eldöntötték, hogy belevágnak, mert hallottak róla, mert olvasták, mert látták. Egyesekben némi félelemmel kevert izgatottság van, sokan próbálják ezt viccelődéssel elfedni, vagy csöndesen figyelnek, szemükkel pásztázzák a környezetet, hátha már abból megtudják mi vár rájuk. Az ismeretlentől való félelem. Nem igazán tudják, hogy mibe vágnak bele, de valahonnan mégis érzik, hogy jó lesz; hogy olyan élményben lesz részük, amiért érdemes volt idejönni.

Az én feladatom, hogy a következő 60 percben segítsem őket a kijutáshoz vezető úton. Ezt az utat megannyiszor láttam már, és én is végigjártam korábban, tudom milyen érzés. Operátorként látom előre az egész életútjukat, hogy merre fognak haladni, hol lesznek elakadások, hol tartanak éppen, vajon ki fognak-e jutni vagy sem.
Mindenki szeretne kijutni, de nem mindenkinek sikerül. Vannak magabiztos harcosok, akik a rekordért jönnek, vannak bizonytalanabbak, akik nyitottak az őket váró élményre, vannak akik előre tudni szeretnének mindent mielőtt belépnek, hogy felkészülhessenek az útra, de tanácsként csak annyit tudok mondani nekik, hogy játsszanak. Mert ez az egész lényege. Ha sikerül elmerülni a játékban, akkor senkit nem fog érdekelni, hogy kijutott-e vagy sem, csak a játékra fog figyelni, és arra, hogy ebben az egy órában megszűnik a tér- és időérzékelése, az ajtón kívüli világ nem létezik, csak ők vannak odabent és a játék. Egy órára letenni minden terhet, aggódást, és hagyni hogy vigyen magával.

Megtehetném, hogy mindenkit kijuttatok, hisz az elejétől a végéig ismerem a lépéseket. Megmondhatnám, hogy mikor tegyék egyik lábukat a másik elé és hogyan. De nem teszem, mert az az én utam nem az övék, hisz ha maguktól jönnek rá a megoldásra, az ad igazi élvezetet, nevetést, homlokra csapást, és felismerések sokaságát számukra. Hagyom őket játszani, miközben figyelem minden lépésüket, velük vagyok odabent mint egy extra játékos. Szurkolok, hogy vegyék észre a kódot, nyissák ki a szekrényt, kapcsolják fel a lámpát, mert tudom, hogy az kell a tovább haladásukhoz. Pár lépéssel mindig előttük járok, és ha látom hogy épp feladni készülnek, vagy tanácstalanul járkálnak fel-alá, és ugyanazokat a köröket futják már egy ideje, olyankor megkapják tőlem azt az apró segítséget, ami irányba állítja őket. „A segítség mindig segítség, soha nem félrevezetés, még ha nem is egyértelmű…” – szól a bevezető szöveg egy mondata. Nem is igazán konkrét segítségről beszélek, hanem inkább egy rámutatásról, megadva az esélyt, hogy ők maguk jöjjenek rá a megoldásra, és új lendületet kapva haladjanak tovább a szabadulásuk felé.

Megannyi különböző személyiség, de a céljuk közös: kiszabadulni. Ezért a célért sok mindent megtesznek, sokszor még engem is meglepve. A vágy néha meglepő dolgokat szül, és jó látni azt, ahogy az ötletesség párosul az eltökéltséggel. Persze időnként előfordul, hogy szabályokat áthágva a környezetükben is kárt tesznek, hiszen azt a kulcsot, azt a valamit meg akarják szerezni. Sokszor olyanokba is képesek jeleket belelátni, amiről még mi sem tudtunk, de hát ez is a játék része: kiszűrni a sok impulzusból azt, ami számunkra fontos, és előre visz.

Szeretem a munkám, mert látom az embereket megérkezni: néhányuk morcos, fáradt, van aki izgatott, és alig várja hogy bemehessen, van aki (még) fél. De egy dolog mindenkiben közös. Azok a mosolygó tekintetek, amik a játék letelte után levakarhatatlanul ott vannak a játékosok arcán, akár kijutottak, akár nem.

És ha mégsem jutnak ki? Megpróbálják újra. Mindenkiben ott van az elhatározás,hogy visszajönnek a másik pályára, hisz nem tudnak róla, de abban az egy órában olyat kaptak, ami napokra feltölti őket. És engem is, hisz érzem, hogy adtam valamit: együtt játszottam velük, együtt küzdöttünk, de a dicsőség az övéké, valójában én a háttérben maradok, és velük együtt érzem át minden egyes alkalommal a játék örömét.
Sokaknak sikerült már kiszabadulni, de sokan még előtte állnak az útnak. Egy biztos, ha rászánják magukat, akkor én itt leszek, várni fogok rájuk, hogy közösen vágjunk neki.

„Az út az…Az út ami boldoggá tesz…nem a végcél.” (A Békés harcos útja)